Jelenlegi hely

Malachi Martin A kiforgatott katolicizmus - II. rész: A hajó a viharban

II. rész: A hajó a viharban

Bernard: Ez a Malachi Martin atyával készült interjúsorozatnak a második része, melyet az ő New York-i lakásán veszünk magnóra. Atya, ebben a beszélgetésben a templomi padban ülő világi ember szempontjából készülünk megvizsgálni a helyzetet. Annak a helyzetéből, aki mindinkább kezd rájönni, hogy sokszor valami rosszul megy a világban. Hogy valami rosszul megy az Egyházban. Kezdjük mindjárt az otthonnal és a családdal. A szülők nagyon-nagyon nehéznek találják a gyermekeik nevelését, mivel oly sok keresztényellenesnek tűnő hatás éri őket. Kérem, mondja el észrevételeit azokról a nehézségekről, amelyekkel a családok szembetalálják magukat a gyermekeik nevelésében, és fejtse ki, miből származnak ezek a nehézségek.

 

Martin atya: Igen, erről fontos beszélni, Bernard, mert a katolikusok zömmel világi férfiak és világi asszonyok, akiknek gyermekeik, munkájuk és otthonuk van. Az általános tapasztalat manapság az, hogy gyermekeket nevelni, a férjnek és a feleségnek régebben normálisnak tekintett katolikus módon viselkedni rendkívül nehéz, szinte hősies erényeket igényel. Mindenütt ugyanez a helyzet. Mi történt? Miért olyan nehéz ez? Vajon megváltozik‑e majd? Vagy csak egyszerűen nem tudunk lépést tartani? Vajon nem azt kellene‑e tennünk, hogy lépést tartunk az általános irányzattal, és abbahagyjuk a dolgok miatti aggódást?

Mindenekelőtt beszélnünk kell a katolicizmus lényegéről. Tudja, az életem folyamán találkoztam olyan nemkatolikusokkal: görögökkel, oroszokkal, szíriaiakkal, valamint sokféle protestánssal, akik mind nagyon vallásosak és jók voltak. Vagyis szerintem ők szentek voltak, de hiányzott hozzá egy katolikus összetevő. És ha ez az összetevő hiányzik, nem beszélhetünk katolicizmusról. Ha megvizsgáljuk a katolikus teológia egész áradatát és az évszázadokon át, egészen ennek a századnak a közepéig folyó lelkigondozást, azt találjuk, hogy a katolicizmus nagyon sok mindent jelentett, hiszen az egy gazdag tárház. De egy jegye mindig a felszínre bukkan, amelyet az istenivel való katolikus intimitásnak, meghitt kapcsolatnak nevezhetünk. Mit jelent az istenivel való katolikus meghitt kapcsolat? Néha látszólag nagyon egyszerű dolgokból áll: ima a Szűzanyához, az angyalokkal szembeni tisztelet, kilencnapos ájtatosság, beugrás öt percre a templomba, hogy üdvözöljük az Oltáriszentséget és megvigasztaljuk a mi Urunkat. Az Oltáriszentséget meglátogatva, beszélhetünk a mi Urunknak a jelzáloggal kapcsolatos problémánkról vagy az iskolakerülő gyermekünkről, a feleségünkkel vagy a férjünkkel való nehézségeinkről. Az istenivel való katolikus meghitt kapcsolat az asztali áldás vagy az egyházi énekek éneklése. Az a gondolatok és az imák állandó áradása. Az a meghitt kapcsolatok hálózata mindennel, ami az éghez tartozik. Ez a kinyilvánított katolicizmus, mely létrehozza a földön az ég mását, hogy mindennap hozzájuthassunk az angyalok eledeléhez. A szentáldozásban, az Ő sebeit átölelve, mindennap részt vehetünk Jézusnak az életét odaadó áldozatában. Beszélhetünk a Szűzanyával, és segítséget kaphatunk tőle, hogy felnőtté érésük során fiainknak Krisztus, lányainknak a Szűzanya legyen a példaképe. Van olyan, hogy különleges emberek Krisztusnak szentelik életüket, és papok, apácák vagy vallásos rendek tagjai lesznek. De történhetnek különös események, mint amilyen egy zarándoklat vagy egy különleges küldetés. Mindez a maga nemében páratlan katolikus vonás, az istenivel való meghitt kapcsolat körül szerveződik. Mi bírunk az éggel való társalgás adományával.

Napjainkban a mindennapok embere azt tapasztalja, hogy ez a társalgás hirtelen megszakadt. Hirtelen mindenkitől azt várják el, hogy egymással társalogjanak. Hirtelen azt várják el tőlük, hogy a papot éppen olyan valakinek tekintsék, mint amilyenek ők maguk. Hirtelen úgy kell tekintsék Jézust az Oltáriszentségben, mint aki nagyon távol van az életüktől. Hirtelen szociológiai és környezetvédelmi tanulmányokkal kell foglalkozzanak, ahelyett, hogy a hitüket próbálnák inkább megismerni. Egyszerre csak rájönnek, hogy a rózsafüzér nem fontos többé, és már nem is árusítják a templomaikban. Más szóval hirtelen mindent kihúznak alóluk. Az iskolából hazatérő gyermekeiktől azt hallják, hogy „A buddhisták éppen olyan jó emberek, mint mi vagyunk, csak éppen más a vallásuk”. Aztán látják, hogy a püspökök csak szociológiai, antropológiai és politikai kérdésekről írnak, nem árasztják többé a Jézus életéről, a pokolról, a mennyről, a bűnről, a tisztítótűzről és hitünk más igazságairól szóló tanításokat. Mindez eltűnt hirtelen. Mintha elvágták volna. Ez az alapvető akadály, amellyel ma találkoznak. Ennek eredményeként felfedezik, hogy amiről azt hitték, hogy katolicizmus volt, többé már nem az. Megállapítják: a mise után már nem várják el tőlük, hogy időt szenteljenek a hálaadásra. Viszont elvárják tőlük, hogy nem katolikus énekeket is énekeljenek. Ezek néha a természethez intézett himnuszok. Máskor férfiakról és nőkről szóló versek. Néha éppenséggel buddhista vagy hindu könyvekből való idézetek. A misén azt tapasztalják, hogy a figyelmet nem kell többé az oltárra összpontosítani, hanem inkább egy balett-trikóba öltözött személyre, aki táncot mutat be. Vagy különös lobogók és a kifejezés új formái vonják el a figyelmet, melyek természeti eseményeket mutatnak be, vihart és tengeri képeket. A lelki életre vonatkozó szavaink immár hiányzanak a szókincsünkből. Minden megváltozott hirtelen!

Mi történt? Mi idézte elő ezt a változást? Nos, ha egy mindenre kiterjedő, embermilliók életére kiható változást látunk, mely hirtelen tárul elénk, és minden ugyanazt a pecsétet viseli, biztosak lehetünk, abban, hogy az nem véletlenül történt. Más szóval ilyenkor tudhatjuk, hogy az emberek egy szervezett testülete egy összehangolt tervet ültetett a gyakorlatba. Mivel oly egyetemes, tudhatjuk, hogy fentről indították el. Nem egy egyházmegyében kezdődött. Ez nem egy országban kezdődött. Ez Rómából indult ki. Az Egyház úgy van megszervezve, hogy a vezetékek Rómából minden egyházmegyébe elvezetnek. Különböző pápai szervezetek révén nyomon lehet követni a közleményeket, az utasításokat és direktívákat, amelyeket ezekben a szervezetekben kiadnak. A kibocsátott üzenetek mindenfelé hangosan és világosan megmondták: „Így kell csinálnod! Ehhez kell idomulnod!”

Ez szörnyű helyzet, mert különböző embereket érint Rómában. Például II. János Pál kibocsátott egy Ecclesia Dei című dokumentumot, melyben megállapította, hogy végül is figyelni kell azoknak az embereknek az érzékenységére, akik azt akarják, hogy a régi módon történjenek a dolgok. Ezért olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek figyelembe veszik a kívánságaikat. Mayer bíboros, akit megbíztak ezeknek a rendelkezéseknek a végrehajtásával, nemrég világosan kimondta, hogy azok értelmében ő néhol visszaállítja eredeti formájában a szentmisét, másutt viszont nem állítja vissza. Mikor erről kérdezték, azt mondta, hogy az Ecclesia Dei értelmében a püspökök úgy járhatnak el, ahogy nekik tetszik. Ez eltorzítja az Ecclesia Dei című dokumentum szándékait. Ugyanakkor azt bizonyítja, hogy Mayer bíborosnak nincs annyi szabadsága, hogy alkalmazza ezt a dokumentumot. Ez azt jelenti, hogy Rómában ott van ez a szupererő, amelyet nem tudnak onnan eltávolítani. A tanító Egyház a szupererő hatalmában van. Nemrég, amikor a pápa konzervatív püspököket nevezett ki Európában, nagyszámú teológus írt alá egy beadványt, amelyben megállapítják, hogy a pápa túllépte az illetékességét. És senki nem ítélte el ezért őket. Midőn II. János Pál alá szándékozott írni egy okmányt, amely a tridenti misét – mert így is nevezhetjük –, egyenértékű szertartásnak nyilvánította volna a Novus Ordóval, több bíboros is közbelépett, mondván, hogy ő nem írhatja alá ezt a dokumentumot. És a pápa végül nem írta alá.1

 

Bernard: Úgy látszik, van egy hálózat, amely tehetetlenségre kárhoztatja a Mayer bíboroshoz hasonló embereket, akik megpróbálják életben tartani a katolicizmus hagyományos formáit.

 

Martin atya: Így van. Létezik egy hálózat, amely akadályozza őket. És a tény, hogy nem tudnak ellene semmit sem tenni, azt mutatja, hogy ez a hálózat hatalommal bír. Hogy a hatalom minden irányító karja a kezében van. II. János Pál tudja, hogy ezen nem képes változtatni. Kiközösítette Lefebvre érseket ahelyett, hogy elment volna Écône-ba2 és maga szentelte volna fel azokat a püspököket, ahogyan eredetileg maga is szerette volna. De nem tehette meg! Valószínűleg nem térhetett volna vissza többé Rómába. Itt mutatkozik meg annak a szervezetnek a lényege, Bernard, és ez félelmetes. A magas funkciókba helyezett papok testületéről van szó, amelynek tagsága bíborosoktól monsignorékon át egyszerű papokig terjed, és akiknek egyetlen életcéljuk van. Ez a cél: biztosítani, hogy a péteri hatalom bármely érvényesítése elavulttá váljon és megszűnjön. Ezek az Egyház igazgatását arra a pontra juttatták, hogy a pápa már nem gyakorolja hatalmát, kivéve olyan ritka eseteket, amelyekben az hasznos számukra, mint Lefebvre kiközösítése is volt. Egyébként nem is gyakorolja.

Látja, két úton szabadulhatok meg magától. Tételezzük föl, maga ugyanannál a cégnél dolgozik, mint én, munkatársak vagyunk, de nem szívelhetem, és el akarom távolítani. Nos, megkísérelhetem megöletni magát. Megpróbálhatom megszüntetni a munkahelyét, hogy kirúgathassam. Vagy pedig úgy rendezem, hogy a munkája értelmetlenné váljék. Maga iratokat rakosgat. Nincs semmi befolyása a vállalat irányelveire. Termékeink eladásához semmi köze. A cég anyagi gyarapodását sem befolyásolja. Csak ül az irodájában. Maga egy felesleges ember. Ki lett vonva a forgalomból. A munkája semmit nem ér. A jelenlegi szupererő célja, hogy a kulcsok birtoklásának péteri gyakorlata megszűnjön. Olyanná lesz az egész, mint a strucctoll-legyezők, amelyeket a pápa körül lengetnek, míg a nyilvánosság előtt átviszik őt a Sedia Gestatoriára. Mind csak a múlt reliktumai. „Ó, igen, valamikor így szoktuk volt csinálni, de már nem tesszük többé.”

 

Bernard: Más szóval az a céljuk, hogy a pápa valami olyasmi legyen, mint Anglia királynője, aki nem több egy szimbólumnál.

 

Marin atya: Igen, de a végső cél a péteri hatalom megsemmisítése. Le kell rombolni a Péter körüli Egyház egységét. Ez valójában a római Egyház elpusztítása. Ez a cél. Vizsgáljuk meg figyelmesen, hogy viselkedik a „Bernardin gépezet” – ahogy azt az Egyesült Államokban nevezzük. Bernardin chicagói bíboros3 irányítja az Egyesült Államok püspökeit, vagyis az USCC4 és az NCCB5 szervezeteket. Úgy fogjuk találni, hogy a püspökök ezt mondják: „Nos, mi, amerikaiak, ezt és ezt gondoljuk, és nem fogadhatjuk el Róma álláspontját.” A franciák ugyanezt teszik, mint ahogy ezt teszik a spanyolok és a németek is, és erre törekszik némely latin-amerikai püspök is. Erőfeszítéseik arra irányulnak, hogy a pápa ne gyakorolhassa hatalmát, mert ha ezt egy bizonyos ideig nem teszi, magától elsorvad majd. Azt mondják: „Ezt ő nem teheti meg! Ezzel túllépte a hatáskörét.” A nemrég kiadott Kölni Nyilatkozat6 aláírói lényegében azt mondják: „Nincs jogod ezt tenni! Te Róma püspöke vagy. Igazgasd a saját püspökségedet. Nekünk hagyj békét. A mi németországi egyházunk vezetésével megbirkózunk magunk is.” Az Egyesült Államokban azt akarják, hogy saját amerikai egyházuk legyen. Ez a cél.

 

Bernard: Vessünk egy pillantást, mi történt Joachim Meisnernek, a kelet-németországi bíborosnak a kinevezése után. Az ezzel kapcsolatos tiltakozást7 követő püspöki kinevezés a Kasperé volt, ő a stuttgarti egyházmegye élére került.

 

Martin atya: Walter Kasper. Nos, Walter Kasper közismert teológus, több könyvet is írt. A könyveiből rendkívül világosan kiderül, hogy szerinte a három napkeleti bölcs nem jött el, hogy lássa Jézust. Nem hisz Jézus mennybemenetelében sem. Valójában számtalan hitbeli igazság van, amelyekben mindig hittünk, és amelyek a katolikusoknak az istenivel való meghitt kapcsolatához tartoznak, de amelyek többé nem érvényesek Walter Kasper számára. Miért kellett őt püspökké szentelni? Azt hiszem, ezt a kérdést Lehman püspök esetében is feltehetjük, aki írásaiban azon vélemény felé hajlik, hogy Szent József Jézus természetes apja volt. Hogyan lehetnek püspökké ilyen emberek? Úgy, hogy a szupererő ellenőrzése alatt tartja a dolgokat. Ha maga azt hiszi, hogy amennyiben a pápa elhatározza, hogy Bernard Janzent Strasbourg püspökévé teszi, nincs is más dolga, mint levelet írni neki, mondván: „Immár Strasbourg püspöke vagy, jöjj el hozzám, hogy felszenteljelek”, akkor tudnia kell, hogy ez egészen másként történik. Az említett rendelkezés keresztül kell menjen a vatikáni bürokrácián, amelyet a szupererő népesít be, minden tagjának megvannak a maga utasításai és a maga pápaellenes beállítottsága. Mindnek megvannak a maga szempontjai, és készek arra, hogy megakadályozzanak dolgokat. Készek arra, hogy az eseményeket irányítsák, hogy elintéznivalókat a csomó aljára rejtsenek, hogy visszautasítsanak egy kinevezést, vagy lehetetlenné tegyék bizonyos lépések megtételét. A pápa csak úgy egyszerűen nem írhat alá egy iratot. Arra öt vagy hat aláírásnak kell kerülnie.

 

Bernard: Gondolja, hogy az Egyházban a hierarchiától a hivatalnokok, a bizottságok és a kancellária irodái vették át a hatalom jelentős részét?

 

Martin atya: Helyi szinten igen. Manapság bármi történik az egyházmegyében, a püspök mindjárt felállít egy bizottságot. A bizottság meghozza neki a határozatokat. A washingtoni évi találkozójukon a püspökök benyújtják a hivatalnokok munkájának az eredményét, azon kis rejtett hatalmakét, akik eldugott irodákban dolgoznak, és akiknek a neve soha nem jelenik meg sehol. Ezek átadják a püspöknek a határozataikat. A legtöbb püspök tájékozatlan a teológiában, a szociológiában és a politikában. Ők csak aláírják az okiratokat, mert a többiek is ezt teszik. Senki nem akarja megtáncoltatni a csónakot. Vagyis egyházmegyei szinten ez így igaz. De Rómában a szupererő ellenőriz minden csatlakozási pontot. II. János Pál nem él elég sokáig ahhoz, hogy el tudja távolítani a szupererőt. Nincs hatalma ahhoz, hogy ezt megtegye. Túl erős az hozzá képest. Azt hiszem, hogy egy pápa az életével fizetne minden olyan igazán férfias kísérletéért, hogy a Vatikánban kizsigerelje a szupererőt.

 

Bernard: Gondolja, hogy I. János Pál pápa esetében éppen ez történt?

 

Martin atya: Ez ésszerű feltételezés, de én ebben a kérdésben inkább a történelemhez ragaszkodnék. Nem tudjuk, mi történt. És úgy érzem, hogy a Katolikus Egyházban ha egyszer a pápa halott, akkor ez van, és kész. Kellemes lenne tudni, mi történt. Bizsergeti a képzeletünket. Szörnyű megtudni az igazságot ezekről a dolgokról. De én azt mondom: „A pápa halott. Éljen a pápa!” Most van egy másik pápánk. És hogy mi történt I. János Pál pápával, az Isten szívébe van rejtve. Majd az örökkévalóságban megtudjuk. De az is lehet, hogy értesülünk róla még az időben. Eddig még senki sem állapította meg mi történt, és én sem próbálnám megállapítani. Félteném a térdkalácsaimat.

 

Bernard: Térjünk vissza ezekhez a bizottságokhoz, amelyek vallásos programokat dolgoznak ki, mint amilyen a Renew8 is, valamint a dolgok új megközelítését, mint amilyen mondjuk a házasságok érvénytelenné nyilvánítása. Gondoltak ők egyáltalán a világi személyekre? Vagy csak illúziókat kergetnek? A laikusok soha nem kértek ezekből a dolgokból.

 

Martin atya: A római katolikus kifejezés értelmében ezek az emberek nem katolikusok többé. Ők egy másik valláshoz tartoznak. Magának, Bernard, és nekem be kell ismernünk azt a tényt, és szembe kell néznünk vele, hogy létezik egy újkatolicizmusnak nevezett mozgalom, amelyből hiányzik az istenivel való katolikus intimitásra, meghitt kapcsolatra való minden hajlam. Teljesen elutasítja a római pápa fennhatóságát. A pápát nem tekinti az Egyház egyetemes püspökének. Az Egyházat a hívők gyülekezetének tekinti, akik most azzal vannak elfoglalva, hogy embertársaikkal együtt a felé az utópia felé masírozzanak, amelynek megvalósulását az új világrend ígéri. Ők immár az új világrendhez tartoznak. Osztják a modern embernek a személy szabadságáról szóló valamennyi nézetét, hogy átvegyék annak szexuális életstílusát. Osztják a modern ember nézetét arról, hogy az ember úgy cserélheti le a partnerét, mint egy elkopott inget. Osztják annak nézeteit a környezetről és az eutanáziáról. Mindezekkel egyetértenek! Azt mondják: „Modernizálódnunk kell, és az új világrend részei kell legyünk, mivel egy új világot építünk.”

 

Bernard: Vagyis egy káprázatot kergetnek.

 

Martin atya: Természetesen azt teszik.

 

Bernard: Térjünk vissza az új világrendhez. Mi az, hogy új világrend?

 

Martin atya: Nos, az új világrend két dologtól függ, amelyek napjainkban mindenek felett valók, és amelyeket senki nem tud megkerülni. Az egyik: Olyan, hogy független nemzet, nem létezik ma már. Ezt Gorbacsov találta ki. Mindnyájan egymástól függünk. Milyen értelemben? Muszáj kereskednünk. Ha napjainkban nem kereskedel, halott vagy. Vagy életkörülményeid a Kalahári sivatag busmanjainak szintjére zuhannak. A másik: Minden nemzet fejlődni akar. Mi a fejlődés napjainkban? A fejlődés nem más, mint a kórházak, az utak, az óriásáruházak, a VCR-ek (videó felvevők) és az elektronikus kommunikáció. Az utazás szabadsága. Az a szabadság is, hogy felbonthatod a házasságodat, és újat köthetsz helyette. Vagy annak a szabadsága, hogy megválaszthatod a szexuális életformádat. És azt is jelenti, hogy aláveted magad a technológia követelményeinek és szabályainak. A fejlődéshez az is hozzátartozik, hogy a technológiát az emberek higiéniai, társadalmi, lelki, szexuális és orvosi szempontból való jobbá tételére használjuk. Ez a fejlődés eszméje manapság. Ennek a két hatóerőnek a befolyását a nemzetközi óriáscégek emberei siettetik. Ezek az erők tisztán természetiek. Materialisztikusak. Éppoly rosszak, mint a marxizmus, de sokkal ravaszabbak. Ezek az erők nem ölnek meg téged. Kellemes dolgokkal pólyálnak körbe, és elintézik, hogy torzszülött gyermeked ne legyen. Lehetővé teszik, hogy ne kelljen olyan társsal élned, akitől elhidegültél. Arról is gondoskodnak, hogy soha ne kelljen gondolkodnod, csak bámuld azt az ostoba képernyőt. A jóság fogalmát pedig számodra arra a közös nevezőre egyszerűsítik, mely szerint úgy kell viselkedned, hogy kellemes illatod legyen, egyél jól, és ne öld meg a szomszédodat. Végül a pénzedet, a zászlódat, a szexualitásodat, az ennivalódat, az olvasmányodat és a szórakozásodat mind a vállalati emberek hadai határozzák meg. Ez a fejlődés.

 

Bernard: És hogyan befolyásolta az új világrend a nevelési rendszert?

 

Martin atya: Teljesen átitatta a nevelési rendszert. A nevelési rendszer az Egyesült Államokban, és biztos vagyok benne, hogy Kanadában is, jelenleg az emberek elméjének szekularizációját szolgálja. Találkozhatunk olyan fiatal emberekkel is, akik ma fejezték be az iskolát, és semmit nem tudnak arról, hogy mi történt a születésük előtt. Nem ismerik a történelmet, és nem is akarják ismerni. Elkápráztatja őket az a világ, amely a szemük előtt van. Elbűvöli őket az elektronikusan felszerelt, és pillanatnyi kielégülésekkel szolgáló világ. Káprázatosnak találják a fejlődés új megvalósításainak világát és az űrből és a földről származó rendkívüli hangokat és látványokat. Az oktatást modernizálták, és az olyan tárgyak, mint a költészet, dráma és irodalom eltűntek. Ezek a múlt emlékei; könyvekben vannak. Már nem olvasunk többé. Az olvasás nem az erősségünk. Csak hallgatunk és nézünk. És valaki más dönti el, hogy mit hallgassunk, és mit nézzünk. A következmény az, hogy ami az oktatásban valamennyire jó, az a műszaki oktatás. Lehetsz jó mérnök és jó sebész, de a szellem és a lélek az kiszállt az egészből.

 

Bernard: Ez rettenetes dolog, ha belegondolunk.

 

Martin atya: Ez igen rettenetes, mert ez az új szemléletmód kihat az egészségre, kihat a társadalmi életre és a család életére is. Ha katolikus leszek, hogyan érhetem el, hogy a gyermekeim a katolikus meghittséget megéljék? Honnan tudnék én arra szert tenni? Már nem vagyunk katolikus intézményekkel körülvéve, amelyek fenntartják, beszélnek róla, fejlesztik és tükrözik a katolikus intimitást. Most minden egyházmegyében, minden plébánián olyan katolikus intézményeink vannak, amelyek az új világrend iránti új vágyat tükrözik, amely az egész ember fejlesztésére irányul. A hangsúly arra tevődik, hogy legyek sikeres, legyek szép, legyek boldog, legyek tiszta, legyek higiénikus és így tovább.

 

Bernard: Nos, nekem úgy tűnik, hogy mind az Egyesült Államokban, mind pedig Kanadában az egyházi iskolák éppen ennek az új világrendnek a meghosszabbításai.

 

Martin atya: Mind érintve vannak. A szó hagyományos értelmében vett katolikus iskolák manapság már nincsenek is. Kivételként, szinte véletlenül találhatunk néhányat. De igen kevés van belőlük. Sokan ezért térnek át az otthoni oktatásra9, és ezért ragaszkodnak olyan alternatívákhoz, mint a voucher-rendszer10, amelyben gyermekeiket bárhol elhelyezhetik, anélkül, hogy fizetniük kellene külön az állami iskoláért is. A baj az, hogy a szülők többé nem találnak katolikus intézményeket. A meglévőkbe mindbe beszivárgott már az „Új Rend”. Ez történhet a püspökön, a plébániai papon vagy az ott szolgáló apácákon keresztül, a lényeg az, hogy nincs többé katolikus intimitás. A katolikus elvonultság nincs többé. A szándék az, hogy hagyjunk fel minden elkülönüléssel. „Ne légy ilyen fanatikus. Légy egy közülünk. Légy modern.”

 

Bernard: Vagyis megkísérlik beolvasztani az Egyházat az új világrendbe.

 

Martin atya: Így van! Pontosan így! És az a probléma, hogy ez nem sikerülhet. Elmehet egy bizonyos mértékig. Romboló kihatása lehet. A katolikus struktúrákból sokat lerombolt. Ezért óriási illúzió az, hogy léteznek katolikus szervezetek, mert már nincsenek. Mégsem sikerülhet, mert materialista, és a maga módján éppoly rossz, mint a marxizmus. A Szent Szűz azt mondta, hogy ez katasztrófákhoz fog vezetni, egész nemzetek fognak eltűnni miatta. Földrészek nagy vidékei lesznek semmivé. Amíg ő el nem jön! Amíg Isten kegyelme és Mária közbenjárása, valamint az ő Fia bocsánata révén meg nem menekül, ami megmarad.

 

Bernard: Nem úgy tűnik, mintha a katolikus családok katolikus meghittséget találnának az egyházközségekben, mert ha mondjuk az Oltáriszentséget mennél meglátogatni, a legkülönbözőbb akadályokba ütközöl. A templom ajtaja feltehetően be lesz zárva, de ha nyitva van, akkor esetleg az Oltáriszentség van valahol oldalt eldugva.

 

Martin atya: Vagy az Oltáriszentség esetleg egyáltalán nincs is ott. Kinn van a sekrestyében vagy valahol másutt. Ahogy az ember körbetekint a templomban, többé nemigen talál ott lelki ösztönzést. A szobrok eltűnőben vannak. És ki végzi el manapság a keresztutat? Különös ötlet végigmenni 14 kép előtt, mindegyik előtt letérdelni és imádkozni. Már nemigen végzi senki. Vannak ájtatosságok, amelyek a mi Urunk szenvedésével, a kezén, a lábán, az oldalán levő sebekkel való meghitt kapcsolatunkat fejezi ki. Ugyan! Senki nem gondol erre többé. „Ez nem kellemes. Nem emberi. Nem humanisztikus. Ez nem szép.”

 

Bernard: Érdekes, hogy maga ezt megemlíti. Ha bemegyünk egy modern templomba, és ott egyáltalán találunk keresztet, akkor az a feltámadás utáni kereszt. Egyáltalán semmiféle szenvedést nem akarnak megjeleníteni.

 

Martin atya: A szenvedésnek vége. „Hiszen az barbár. Primitív. És zavaró! Miért hagyjam magam megzavarni másnak a szenvedésétől? Miért kellene nekem néznem, hogy a kereszten vér folyik egy viaszos kézből, vagy meggyötört pillantású szemeket látnom, vagy pedig egy fejet, amelyet töviskorona sebzett meg? Ez kényelmetlen érzést okoz nekem.” Ez a modern szemlélet. A gyóntatószékkel ugyanez a helyzet. Ma ha találunk is olyan templomot, amelyben van gyónás – ez néha elég nehéz lehet –, sok helyen az nem más, mint csevegés a pappal. Néha kisétál veled a kertbe, és elbeszélget veled. Barátságos csevegés két ember között. Eredetileg azért mentél a paphoz, hogy feloldozást kapj a bűneid alól. Manapság már úgy érezzük, hogy a pap nem is ad semmiféle feloldozást. Te sajnálod, hogy bűnt követtél el, ő pedig megáld téged.

 

Bernard: Úgy tűnik, hogy a gyónás pszichológiai jelleget kapott.

 

Martin atya: Igen, a gyónás lélektani dologgá lett. Terápiává. Ezért szűnt meg a gyónás. Gyónás? Ki megy gyónni napjainkban? A gyónásnak vége. A gyónás azért halott, mert a bűn is meghalt. „Én valójában nem is vagyok bűnös, aztán olyasmi, hogy ördög, nincs is. Vannak hajlamaim, amelyeket ki tudok javítani, ha elmegyek egy pszichiáterhez vagy egy terapeutához. Meg kell találnom önmagam kifejezési módját. Ez meglehetősen törvényszerű, csak arra kell vigyáznom, hogy ne sértsek meg másokat. Ez egy áldozat nélküli bűntény. Ki törődik azzal, hogy mit csinálok Kovács Marival az utca alsó végén, vagy hogy ő mit csinál Nagy Jancsival az utca felső végén? Ez nem sért senkit, és Isten mindnyájunkat szeret, mivel valamennyien a gyermekei vagyunk. Ezért a lelket beszennyező bűn eszméje egy primitív gondolat.” Ez a bűn modern szemlélete.

 

Bernard: Nemrég egy modern liturgistával beszéltem, aki lényegében azt mondta, hogy mi most felnövünk, és egy új világot hozunk létre. Ez volt az ő irányvonala, és biztos vagyok abban, hogy ez a modern Egyház irányvonala is.

 

Martin atya: Ó, igen, ez! Ez a modern Egyház irányvonala. Valamint a modern egyházi embereké. Ők úgy találják, hogy nem kell többé szentbeszédeket tartani. Mikor hallott maga tavaly egy olyan prédikációt, amely a pápai tévedhetetlenségről szólt? Vagy Krisztus szavairól: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem anyaszentegyházamat”? Ezt meg sem említették! Ha egy pap erről a tárgyról szól, a kollégái megkérdeznék: „Mi történt vele?” Ez nem témája a modern katolicizmusnak. Vagy ki prédikál a Szent Szűz tisztaságáról?

 

Bernard: Úgy látom, hogy azokat a papokat, akik ilyenfajta tárgyakról beszélnek, kihelyezik a vadonba.

 

Martin atya: Vagy pedig eltűnnek. Némely egyházmegyében azt mondják nekik, hogy távozzanak. „Hétfőn tűnj el, mert különben hívjuk a rendőrséget.” Ez számos kanadai egyházmegyében megtörtént már. Ezek a papok egy utazótáskával mennek el. Nem kapnak semmiféle támogatást. Ez a valóság. De térjünk vissza az alapkérdésre. Ilyesmi csak akkor történhet, ha a hitet visszavonták. Ahogy Krisztus a kereszten mondta, ezek a papok nem tudják, hogy mit tesznek. Nem mondják tudatosan megfontolva: „Nos, ez a hit ellen van, ezért ezt fogom tenni!” De mégis arrafelé mennek, mert nincs többé hitük. Egyszerűen nem hisznek már. Ez néhány nagy kérdést vet fel. Jézus a világegyetem királya, az Egyház feje, és az az ember, akitől a pápa hatalmát származtatja. Vajon mi az Ő terve? Mi történik valójában? Miért van ez a gonosz kártékonyság a legmagasabb helyeken is? Mi történt, hogy a helyzet így alakult? Ezek a kérdések kínozzák az embereket. Aztán hogyan kezeljem ezt a helyzetet? Életem minden hetében beszélek szülőkkel, akik azt kérdezik: „Nem találunk sehol egy jó szentmisét. Mit tehetünk ezzel kapcsolatban?” Vagy azt mondják: „Nincs egy rendes iskola, ahova a gyermekeinket adhatnánk. A mai iskolában nevelkedve, már nem hisznek a keresztségben.”

 

Bernard: Ezekkel a romboló tendenciákkal számolva, vajon milyennek remélhetjük a jövőt? Mi folyik itt valójában?

 

Martin atya: Nos, elmondom magának, Bernard, hogyan közelíthetjük meg ezt a kérdést. Nem tudnám megmondani, hány ember kérdezte meg tőlem az utóbbi tíz évben: „Hol van Isten? Hol van Krisztus? Nem azt feltételezhetnénk, hogy őrködik az Egyház fölött?” Mások azt mondják: „Isten biztosan készül most tenni valamit.” Ezt olyankor mondják, amikor valamelyik püspök vagy pap valami megmagyarázhatatlant cselekedett. Ha egy pederaszta papot letartóztatott a rendőrség, vagy a püspökük valami olyan nyilatkozatot tett, amely szöges ellentétben áll mindazzal, amit ők az iskolában tanultak. Azt kérdezik: „Vajon miért nem lép közbe Isten? Minden bizonnyal megjelenik majd az égen.” Vagy azt kérdik: „Miért nem csinál valaki valamit? A pápa biztosan készül tenni valamit.”

Hogy némileg világosabban lássuk a helyzetet, nézzük meg, mi történt Jézus kínszenvedései, a passió idején. Urunkat ellenségei késő éjszaka fogták el, és másnap délután hat óráig tartották fogva, amikor hirtelen összeroskadt, és egy hangos kiáltással meghalt. Biztos vagyok benne, hogy ez idő alatt a Szűzanya vagy János evangélista nem mondtak ilyet, de abban is biztosak lehetünk, hogy a Jeruzsálembe gyűlt apostolok és tanítványok a helyüket nem találva járkáltak, és ezt mondogatták: „Ő tudja majd, amit kell. Isten be fog avatkozni. Az angyalok egy hadseregét küldi majd el, akik megszabadítják Őt. Valamit csak fog tenni!” De maga tudja, Bernard, hogy Ő nem tett semmit. Feltartóztathatatlanul végigment mindenen egészen a sírba tételig. Krisztusnak meg kellett halnia, mielőtt feltámadt a sírból. Éppúgy, mint ahogy mivelünk is történik. Isten nem készül tenni semmit. Isten nem avatkozik be. Nem fog történni hirtelen változás, amelynek következtében minden újból rendben lesz, és olyan katolikus lesz, mint volt azelőtt. Bernard, soha többé nem lesz olyan, mint volt! Az Egyház soha többé nem áll vissza olyanná, mint amilyen volt! Az meghalt és elmúlt. Mi a sírba megyünk, mielőtt feltámadunk.

Tudja, itt van a probléma. Gondolatban menjünk vissza ahhoz a nagypénteki naphoz. Jött a hír a Szent Szűzhöz, a vele levő asszonyokhoz és Szent Jánoshoz, hogy Jézust halálra ítélték, és már elindultak vele a Kálvária felé. Mindenki ismerte a Kálvária hegyet, ahogy itt az Egyesült Államokban ismerjük Arlingtont11. Valószínűleg Kanadában is van a halálnak egy jól ismert helye. Jézust már csaknem két napja nem látták. Utoljára Betániában találkoztak vele Lázár, Mária és Márta társaságában. Ezért kirohantak az utcára, és találtak egy helyet a via Dolorosán, ahonnan láthatták az eseményeket. Látták a közeledő menetet: a római katonákat, a népet, a papokat, és azt az emberi alakot a keresztgerenda alatt. Mert az csak a keresztfa vízszintes részét12 vitte. A függőleges részt mindig a Kálvárián helyezték el, hogy a keresztgerendát egy vájat révén befogadja. Miasszonyunk ennek az emberi alaknak a testét valamikor a méhében hordta. Világra jöttének első pillanatától kezdve látta Őt. Testének minden vonalát, arcának minden vonását ismerte. Amíg Ő meg nem kezdte nyilvános működését, annyi éven át együtt élt Vele. Mindent tudott Róla. Mégis, amikor látta az ő halódó Jézusát befordulni a sarkon, egy szörnyű köntösbe öltöztetve, melyet gúnyból adtak rá, nehezen ismerte fel Őt. A halál sápadtsága öntötte el. Verejtékezett. Az arca felhasadt, az orrát eltörték, az egyik szeme feketén bedagadt, amint azt a torinói lepelről tudjuk, és igen sok vért veszített. Ha valaki látott embereket ilyen körülmények között meghalni, tudja, hogy felismerhetetlenek. Én láttam egy ilyen embert egyszer. Maga nem ismeri ezt. Máriának időbe került, míg észrevette, hogy ez az ő Jézusa. Egy pillanatig azt kérdezte magában: „Ő‑e az vajon? Igen, Ő kell legyen.” Valamely jellegzetességéből, gesztusából, szemének egy pillantásából, valamiből, amint ott elment előtte, tudta, hogy Ő az. Hasonlóképpen, mint most az Egyházzal. Ma nem ismerünk rá a Katolikus Egyházra. Annyira széttépték darabokra, annyira megkínozták, kivéreztették, összeverték.

Kell annyi hitünk legyen, mint Máriának, amikor azt mondta: „Igen, ez az én Jézusom.” És felment a Kálváriára, hogy lássa Őt meghalni. Az még előttünk van, hogy lássuk ezt a dolgot egészen meghalni. Sírba tenni! Látni fogjuk mindennek a kigúnyolását. Ez az, ami reánk vár. És ezt Jézus szemmel láthatóan akarja és megengedi. Temetkezés vár ránk, a katolikus eszmények fokozatos elhantolása mindenütt, mind a nyilvános, mind pedig a magánéletben.

 

Bernard: Lehetséges‑e, hogy közülünk azok, akik még gyakorolják a katolikus hitet, egyszerűen csak a keresztjeiket fogják hordozni?

 

Martin atya: Így igaz. Amíg csak meg nem halunk. És ez minden, ami elváratik tőlünk. Mit gondol, a Szent Szűz hogyan viselte el ezeket az éveket? Az volt az övé, ami a mienk is volt: Jézus maga. Szentségileg volt Ő a miénk. Máriának ott voltak a misztériumok: az Angyali üdvözlet, a látogatása Erzsébetnél, Jézus bemutatása, majd megtalálása a templomban, és a többi misztérium, amelyeket nem említettünk meg. Aztán ott volt Jézus nyilvánosság előtt tett csodáinak a misztériuma. Ez volt minden, amivel bírt. Végül Jézus meghalt a keresztfán. Bizonyos vagyok benne, hogy feltámadása után Anyját látogatta meg legelőször. Ez egy olyan jelenet, amelyről nem tudok beszélni, annyira megindító. De eddig a pillanatig a Szent Szűznek a hitén kívül semmi bizonyossága nem volt. Mégsem ingott meg soha. A mi esetünk hasonló. Az Egyház jelenlegi sebzett állapotában lehet, hogy vele együtt meghalunk, és csak egy másik nemzedék jön majd rá, mi volt Krisztus terve a világgal. De nekünk csak egyetlen teendőnk van, és ez az, hogy kitartsunk a hitben, a rózsafüzér imádkozásában, kitartsunk az Oltáriszentség és a szentmise mellett. Semmi mással nem kell törődnünk. Mi nem bírunk annyi kegyelemmel, hogy igazán változtatni tudjunk a dolgokon. Jézus nem emelt bennünket olyan helyzetbe, hogy ezt megtehessük. Minden teendőnk abban áll, hogy éljük a hitünket, a hitünkben haljunk meg, és kerüljük el a megalkuvásokat. Ennyi minden, amit tehetünk, mert a helyzet mozgatóerői kozmikus méretűek. Nem elérhetőek számunkra. Minden azt bizonyítja, hogy Lucifer már a végét járja. A végső eszközökhöz is hozzányúl, mert tudja, hogy az ő idejének közeleg a vége. A pápa13 úgy hiszi, hogy ezek az idők véget érnek. Akkor a sátán kiutasíttatik, elveszti azt a királyságot, amelyet kihasított magának a Katolikus Egyházban és az emberi világban. Teljes változás következik be. Hogy hányan fogják ezt meglátni közülünk? Nem tudom. Hogy szeretném‑e látni? Én ezzel nem törődöm. Amit nekem tennem kell, azt mindennap megteszem. Viselem a keresztemet, és követem Őt. Egyedül ennyi a fontos. Nem összpontosíthatok erre az óriási harcra, mert meghaladja az erőimet. Ennek kozmikusak a méretei. Geopolitikai jellege is van. Óriási szupererők vannak belekeveredve. Az egész világ valamennyi népére kiterjed. És a Miasszonyunk eljövetelét igényli.

Néhány szót a Szűzanyával kapcsolatban. Volt egy jelenet a lourdes-i jelenések első napjaiban, amikor köztudottá vált, hogy Bernadette beszélt a Szűzzel. A helybeli parasztok – maga Bernadette is közéjük tartozott – mind mögéje gyűltek, míg ő a Szűzzel beszélt, aki a barlangban állt. Magát a jelenést nem látták, és csak azt hallották, amit Bernadette mondott. Az egyik napon a falusiak mind ott voltak, amint ő Miasszonyunkkal beszélt. A Szűzanya szemmel láthatóan mosolygott. Hirtelen a többi barlang egyikében egy vadállat kezdett morogni. Igen különös morgás volt, egy morajló, fenyegető morgás, mintha a vadállat kijönni készülne a barlangból, hogy darabokra szaggassa őket. Az emberek hallották ezt a morgást. Bernadette később elmondta, hogy ekkor Miasszonyunk nem szólt egy szót sem. Annyit tett csupán, hogy elfordította a fejét, a másik barlang felé nézett, és a morgás hirtelen elhallgatott. Ez aztán hatalom! Ő hirtelen véget tud vetni a jelenlegi bajainknak az akaratával, azon hatalom révén, amellyel Isten felruházta. Végül meg fogja ezt tenni. Hogy mikor, azt nem tudhatjuk. Mondta, hogy megteszi, de addig az intézményes Egyházban a szennynek, a korrupciónak és a hanyatlásnak ez az áradata továbbra is változatlanul folyik. Mi nem tudjuk megállítani ennek a drámának a rohanását. Márpedig ez egy dráma. Ez a sátán végső agóniája a Jézussal való harcában. A kapott szabadsággal nagy károkat okozott, lelkek millióit szerezte meg: bíborosokét, püspökökét, papokét és világi emberekét. Ezek, mint a levelek úgy hullanak a pokolba, ahogy ezt a Szent Szűz Luciának elmondta. Ő végül véget vet ennek az egésznek – mondta –, mert a mi Urunk megadta ezt a hatalmat az ő Szeplőtelen Szívének.

 

Bernard: A fatimai üzenet része, hogy véget fog vetni ennek az egésznek.

 

Martin atya: Ez az egész fatimai jelenésnek az üzenete, de nem tudjuk, mikor és hogyan fog megtörténni, és nem is kell foglalkoznunk vele. Ez nem a mi feladatunk. Ez számunkra túlságosan is nagy. Ezért szánalomra méltó Róma emberének, II. János Pálnak a helyzete, akit fogva tart a Vatikánt megbénító szupererő gépezete. Ő napjainkra már megviselt, és lassan jár. Neki a püspökei totális lázadásával és egész nemzetek hitehagyásával kell szembesülnie. II. János Pál tudja, hogy ő csak egy mozgatható bábu, akit Isten bármelyik pillanatban kettétörhet, mihelyt elvégezte azt a munkát, amelyet rábízott. Egy asztalhoz kellett ülnie Mihail Szergejevics Gorbacsovval, tudván, hogy Gorbacsov maga is az isteni gondviselés hálójának a foglya. Tudja, hogy Gorbacsov visszatér talán a hithez, amellyel tízéves fiúként bírt, amikor szláv himnuszokat énekelt az anyukája mellett egyházközségük templomában a szentáldozás előtt. Meglehet, nem tér majd vissza. Talán a pokolba jut a többiekkel, mindazokkal, akik szembeszálltak Istennel. II. János Pál terhet, egy igen nehéz terhet hordoz, és le kellett ülnie egy pogánnyal szemben, akinek megvannak a maga kis ravasz leninista titkos tervei, és mosolyog, mint egy cselszövő, ahogy Shakespeare mondaná. II. János Pálnak imádkoznia kell érte, és kezet fognia vele is, a felségével is, miközben szavaiból és Jézus cselekedeteiből megpróbál néhány csepp kegyelmet átadni neki. Tudnia kell magáról, hogy ő a Máriára várakozás terhét hordozza. Kár ezért az emberért. Imára, vigasztalásra és támogatásra van szüksége. De mindenekelőtt imára.

 

Bernard: Azt hiszem, hogy mindnyájunknak imádkoznunk kell, mivel – s ebben biztos vagyok – valamennyien terhet hordunk, különösképpen a családok.

 

Martin atya: Igen, a családokra teher nehezedik. Fiatal koromban, ha volt valami problémánk, elmentünk a plébánoshoz. Aki ismerte a püspököt, az azt is felkereshette az őt nyugtalanító kérdéssel. Manapság a helybeli pap és a püspök az utolsó, akihez ilyenkor elmegy valaki. Először is ezeknek az az alapállása, hogy megbízatásuk az üzem működésben tartására szól. Ez egy reggel kilenctől délután ötig tartó munka. Egyáltalán nem leszünk rokonszenvesek számukra, ha a katolikusoknak a Szentháromsággal vagy a Szűzanyával való meghitt kapcsolatáról akarunk velük beszélni. Enyhe mosollyal tekintenek majd ránk, és elnézőek lesznek, ha nem lépünk fel támadóan. De aztán olyan könyveket adnak nekünk, amelyeket új nyelven írtak új témákról, és arra kérnek, hogy jöjjünk el egy vallásos összejövetelre, és vegyünk részt a másokkal való együttlét örömében. Különös esetekben nagyon lelkesen beszélhetnek bizonyos helyekről, például Medjugorjéról, a jugoszláviai helységről.

 

Bernard: Szóljunk néhány szót erről a jelenésről. Mit gondol róla, valóságos‑e?

 

Martin atya: Én személyesen arra a következtetésre jutottam, hogy Medjugorje14 a sátán megtévesztő akciója.

 

1 Azóta XVI. Benedek pápa 2007-ben írt Summorum Pontificum kezdetű rendelkezése engedélyezi a tridenti szentmise mondását minden pap számára magánmiseként, és nyilvánosan is, ha a hívek egy nagyobb csoportja kéri. A rendelkezés a tridenti szentmisét a liturgia „rendkívüli formájának” nevezi.

2 Marcel Lefebvre érsek maga is részt vett a II. Vatikáni Zsinaton, és tiltakozott a zsinat határozatai ellen, amelyek számos elvi engedménnyel a Katolikus Egyháznak a hagyományokkal való szakítását és a modern kor szellemiségéhez való alkalmazkodását eredményezték. 1971-ben megalapította a hagyományokhoz ragaszkodó X. Pius Társaságot, majd 1974-ben ennek papképző főiskoláját Écône városkában (Svájc, Valais kanton). Ugyanitt 1988 júniusában a Szentszék jóváhagyása nélkül szentelt fel négy püspököt, ezért II. János Pál pápa kiközösítette őt az Egyházból. Lefebvre érsek 1991-ben halt meg, életének 86. esztendejében. A vele kapcsolatos eseményekről bőséges anyagot lehet találni a világhálón a legkülönbözőbb nyelveken.

3 Joseph Louis Bernardin bíboros, Chicago érseke, 1996-ban hunyt el.

4 USCC = United States Conference of Catholic Bishops (a Katolikus Püspökök Egyesült Államokbeli Konferenciája).

5 NCCB = National Conference of Catholic Bishops (a Katolikus Püspökök Nemzeti Konferenciája).

6 1989-ben több mint száz német, osztrák, holland és svájci teológus tiltakozott az Egyház Róma-központúsága ellen. Hangadójuk Hans Küng és Edward Schillebeckx volt. Később francia, majd olasz teológusok is csatlakoztak az aláírókhoz.

7 Az addigi kölni bíboros 1987-es halála után a kölni érsekség káptalanja egy tízes jelölőlistát küldött a Szentszék püspöki kongregációjának. Az egyezményeknek megfelelően ez három nevet küldött vissza, de köztük volt a Meisneré is, aki nem szerepelt az eredetileg összeállított névsorban. Ezt úgy lehetett értelmezni, hogy II. János Pál pápa felszólítja a kanonokokat, hogy az ő jelöltjét válasszák érsekké. Mind teológusok, mind politikusok Németország-szerte tiltakoztak a pápa eljárása ellen, melyet a Vatikánnal kötött konkordátum megszegésének nyilvánítottak. Meisnert a kölni káptalan végül mégis érsekké választotta. Később sokan bírálták őt nem eléggé szabadelvű nézetei miatt. Lásd: http://de.wikipedia.org/wiki/Joachim_Meisner.

8 Lásd a Hiba: A hivatkozás forrása nem található. sz. jegyzetet (17. o.).

9 Az Egyesült Államokban egyre nagyobb tért hódító mozgalom, amelyben a szülők saját maguk, otthon oktatják gyermekeiket. 2003-ban már 1,1 millió diák tanult otthon. Nagyszámú tan- és segédkönyv, folyóirat, áll a szülők rendelkezésére. Az okok közül a legfontosabb az állami iskolákban tapasztalható alacsony szintű képzés, a vallás elleni diszkrimináció, az alacsony követelmény és az erkölcs hiánya. Az utóbbi években Magyarországon is megindult ez a mozgalom.

10 Ez egy utalvány jellegű rendszer, melynek révén a szülő gyermekének állami iskolai támogatását bármely általa kiválasztott más iskolába, akár magániskolába is átviheti.

11 Arlington (Virginia államban) Washington tőszomszédságában fekszik. Az Arlingtoni Nemzeti Temető az amerikai polgárháború idején létesült, és az Egyesült Államok katonai halottainak ad azóta is nyughelyet.

12 Ennek latinul patibulum a neve.

13 II. János Pál.

14 A helység nevének horvát írásmódja Međugorje, magyar olvasata Megyugorje. A fordítás szövegében a lényegében nemzetközivé vált Medjugorje forma szerepel.

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer