Jelenlegi hely

Egységes-e a Katolikus Egyház, avagy ki okozza valójában a megosztottságot?

Néhány hónappal ezelőtt jelent meg magyarul a Lazi könyvkiadó gondozásában Andreas English újságíró, Vatikán-szakértő új könyve, A Vatikán harcosa – Ferenc pápa és a bátorság útja címmel. A könyvből maga Ferenc pápa is kapott ajándékba egyet a szerzőtől örményországi repülőútja során.

A könyv ismertetője magyarul viszont csupán az evangélikus egyház honlapján  és néhány könyvkiadó weboldalán jelent meg, a katolikus fősodrású médiában viszont egyáltalán nem lehetett vele találkozni.

Kereshetjük rá a választ, vajon miért? Egy a pápáról szóló új könyv, nincs beharangozva, nincs reklámozva, még csak meg sincs említve a hivatalos katolikus médiában? Talán olyan információk lehetnek benne, melyet nem szeretnének a nagy nyilvánosság elé tárni? A választ magában mindenki megfogalmazhatja. Most inkább evezzünk a mélyére!

A könyv ismertetőjét fürkészve elsőként az tűnhet fel az olvasónak, hogy a Vatikánban élő két pápa és papi méltóságok közt korántsem az a tökéletes összhang, egyetértés és szeretetteljes légkör uralkodik, amit a hivatalos katolikus média a hívek felé tudósít. Sokkal inkább a széthúzás, az egymás irányába kimondott kritika jellemezi őket, leginkább pedig a papoknak az egymással több tekintetben ellenétes benedeki és ferenci nézetek mögé felsorakozó két csoportja található meg. De tanúskodjanak erről a fent említett könyvből idézett mondatok:

„Sokaknak nem tűnhetett fel azon a három évvel ezelőtti márciusi estén, amikor a frissen megválasztott egyházfő, Ferenc az erkélyre, a nyilvánosság elé lépett, hogy mellette – külön hívására – „tüntetőleg” egy olyan bíboros állt, aki annak a CELAM nevű, latin-amerikai püspököket egybefogó tanácsnak a tagja – egy ideig feje – volt, akit korábban „fekete bárányként” kezeltek a Vatikán falai között. „Ezen az estén kezdődött minden…” – írja a szerző –, megállapítva, hogy valójában ez volt az első erős üzenet az új pápa részéről a „nagyhatalmú” Kúria felé: „A Vatikán szemszögéből a CELAM a világ egyik legjelentősebb Vatikán-ellenes sejtje. Sehol másutt nincs olyan szervezet, amely ennyi püspököt és bíborost magába tömörítve folyamatos harcot vívna a pápával… Claudio Hummes személyében a pápa a CELAM lázadó szervezet egyik fejét vitte ki magával a Szent Péter-bazilika erkélyére. A CELAM évtizedekig tűrte a megaláztatásokat Rómától, és most az egyik tagja a pápával együtt ott állt a tömeg előtt.”

Mindezt annak az újságírónak a tollából olvashatjuk, aki sok társánál lényegesen jobban ismeri a Vatikán belső életét, hiszen annak falain belül működik. Írásaiból is érezhető mindez, mert azok legtöbbször – a jelen könyv sorait is beleértve – olyan apró részleteket ismertetnek, melyről csak azok tudósíthatnak, akik maguk is jelen voltak a kommentált eseményeken. Soraiból kiderül, hogy Ferenc pápa már működése első napján azt üzente a világnak, hogy ő barátja és támogatója annak a szervezetnek, mellyel elődei, közülük is leginkább XVI. Benedek pápa, folyamatos harcot vívtak. Claudio Hummes maga mellé állításával pedig mintegy tüntetett a régi vatikáni vezetés tagjai ellen.

A könyvet beharangozó cikk kezdő sorai is igen figyelemre méltók:

„Bizony, az embernek nem lehet nem észrevenni azokat a folyamatokat, amelyek az egymilliárd tagot számláló római katolikus egyház háza táján napjainkban zajlanak, s azok hogyan hatnak a kereszténységre, s a világra. A 135 esztendeje született „újkori reformátor”, XXIII. János (Angelo Giuseppe Roncalli) óta ma ugyancsak egy hasonló kvalitású, újító férfiú hozza lázba egyházát, a kontinenst és az egész világot.” Majd idézet következik a könyvből: „Ő úgy érzi, vissza kell hoznia Istent a Vatikánba. Meg van győződve róla, hogy az egyház ellustult, és szerelmes a saját tanaiba. A pásztorok azzal foglalkoznak, hogy – amint gyakran hangsúlyozza – a nyájuk szőrét bodorítsák ahelyett, hogy észrevennék, hogy a hívők világa odakint csatatérré vált, amelyen éhezők, kétségbeesettek, reményvesztettek várják az egyház segítségét.

A könyv szerint Ferenc pápa tehát egy reformátor kvalitású ember, aki szerint az Egyház szerelmes a saját tanaiba. De vajon az Egyház saját tanai nem Krisztus tanításai-e? Lehet-e erről ilyen cinikusan nyilatkozni, hiszen szerelmesnek lenni valamibe annyit jelent, hogy nagyon ragaszkodunk hozzá. Baj-e az, ha az Egyház úgy ragaszkodik Krisztus tanításaihoz, mint a szerelmesek egymáshoz? Hiszen az Egyház valójában Krisztus Mennyasszonya! Valóban szükséges-e ezt megreformálni? Felmerül az a kérés is, hogy a szerző vajon melyik tanításokra gondolhatott itt. Részben erre is választ kapunk a fent említett könyv ismertetőjének egy másik részében, ahol nem meglepő módon a sokat körüljárt téma, az elváltak és újraházasodottak kérdése kerül elő az alábbi módon:

„A kötet által kiemelt számos történés közül említésre méltó a pápa első vasárnapi Úrangyala-imádsága is, amikor beszédében a Szent Péter téren összesereglett tömeg füle hallatára olvasmányélményéről vallott, méghozzá Walter Kasper bíboros Irgalmasság című művéről. „Ez a könyv olyan jót tett nekem, olyan jót tett! Kasper bíboros azt mondja benne, hogy minden megváltozik, ha azt a szót említjük, hogy irgalmasság!” Kasper nevének hallatán meghűl a vér a kúriaiakban. A német bíboros az ökumenizmus nagynevű szakértője, 2001 és 2010 között a Keresztény Egység Előmozdítása Pápai Tanácsának elnöke (akit egyébként szintén pápa-esélyesként emlegettek), a nagynevű teológussal, Joseph Ratzingerrel, vagyis XVI. Benedek pápával „vérre menő csatákat” vívott. A Ratzinger által képviselt „egyházi centralizmust” mélyen ellenezte, 1993-ban pedig – ami miatt aztán a legjobban megorroltak rá a Vatikánban – az a mainzi és freiburgi püspökökkel megfogalmazott körlevél volt, amely az Elvált és újraházasodott keresztények címmel látott napvilágot”

Volt tehát egy régi pápai vezetés, mely 2013 márciusáig minden olyan reformkísérletnek határozottan ellene állt, amelyet pl. Walter Kasper is képviselt mind az elváltak és újra házasodottak kérdését, mind pedig az egyházak egységesítésének kérdését illetően. Most pedig van egy új pápai vezetés, mely működésének első vasárnapján hasonlót üzen a világnak, mint a legelső estéjén: azaz mindazzal, amivel idáig elődjeim küzdöttek és szembehelyezkedtek, én egyetértek és mindazt támogatom.

A Ferenc pápáról szóló könyv további fontos üzeneteire lelhetünk rá a következő idézetből, ahol ismét jelentősen érződik az elváltak és újraházasodottak irányába tanúsított két egymással ellentétes papi álláspont:

„Itt Ferenc pápa éppen a Kúria ( itt főként a XVI, Benedek tanításaihoz hű Egyházi méltóságokra kell gondolni) betegségeit sorolja: „Hónapokon át gúnyolódtak teológiai hiányosságain, amelyek elődjéhez, a szupertudós Joseph Ratzingerhez képest nevetséges színben tüntették fel. Most Ferenc pápa könyörtelenül kiegyenlíti a számlát. Azt állítja, a tudósok megosztott életet folytatnak azzal, hogy másoknak előírnak olyan dolgokat, amelyeket maguk már nem vesznek komolyan. Tehát párhuzamos életet élnek. A teremben mindenki tudja, mire céloz. Az elmúlt hónapokban XVI. Benedek pápa hívei megalkuvás nélkül a „tiszta tant” képviselték, követelve, hogy ne legyen kegyelem az elvált, majd újraházasodott hívőkkel szemben. A Vatikánban mindenki tudja, hogy pont azok a kardinálisok, akik a hívőkkel szembeni könyörtelen fellépést támogatják, gyakran maguk is meglehetősen kényelmes és élvezetekben gazdag életet folytatnak… A feszültség tapintható. Walter Kasper német kardinális mogorva arcot ölt, de nem azért, mert úgy érzi, rá céloz a pápa. Éppen ellenkezőleg: örül, hogy a pápa felhozza a Kúria hibáit, főleg a mások jó hírének romba döntését. Kasper kardinális maga is a szurkálódások középpontjában állt a családszinódus alatt; az elvált, majd újraházasodott hívők mellett foglalt állást, amiért hevesen és gyakran tisztátalan eszközökkel támadták őt azok a férfiak, akik most hallgatva ültek körülötte a Kelemen-teremben. El kellett tűrnie, hogy megkérdőjelezzék a szavahihetőségét. Mogorva arca csak azt mutatja, pontosan tudja, milyen kegyetlenséggel képesek a teremben összegyűlt bíborosok tönkretenni egész életeket..”  Forrás:

A könyv írója az elváltak és újraházasodottak vitájával összefüggésben azt állapítja meg, hogy a liberális ( „progresszív”) gondolkodású papok szerint a konzervatív oldalon állók olyan törvényeket akarnak ráerőltetni a hívekre, melyet már ők maguk sem vesznek komolyan. Valószínűleg ezek lehetnek azok a tanok, melyekbe Ferenc pápa szavaival élve szerelmes az Egyház. De vajon ezek nem azok a törvények, melyek a Tízparancsolat alapján idáig és örökre érvényben vannak? Nem a reformátor kvalitású pápa és a hozzá hűek azok, akik ettől eltérve álirgalmat kívánnak és igyekeznek hirdetni mindazoknak, akik a sokszor a törvény alapján halálos bűnben vannak?  Nevezhető-e a „hívőkkel szembeni könyörtelen fellépésnek” az, amikor a bíborosok Krisztus 2000 éve ránk hagyott tanítására emlékeztetik őket?  

Helyes-e a tiszta tant már csak idézőjelben feltüntetni – ahogyan ezt a szerző is tette – mintha az valami elérhetetlen idea lenne, melyet ma már nagyon nehéz érvényben tartani? Netán azt akarja sugallani vele, hogy az igazságot már nem a konzervatív gondolkodásúak képviselik, hanem az egyházi új irányzat? Az „teszi-e tönkre az emberi életeket”, ha az üdvösségüket szem előtt tartva elmondjuk nekik, hogy Isten törvényei szerint hibáztak és segítjük őket visszaterelni a helyes útra, vagy az, ha a lelkiismeretük totális szabadságát megadva – vállalva ezzel azt, hogy az tévedhet is – engedjük nekik, hogy bármit szabadon megtegyenek, s Isten irgalmában esetleg hamisan bízva  a kárhozat felé meneteljenek? Másrészről pedig nem jogosak-e azok a néha kemény támadásnak tűnő kritikák, melyek azért érik a jelenlegi pápát és az ő új tanaival szimpatizálókat, mert néha már valóban az Isten által kiszabott igaz és egyenes úttól térnek el? Melyik a helyes és követendő út Andreas English? 

Ferenc pápáé-e mindig és mindenben vagy az az út, melyet Krisztus jelölt ki Egyháza számára az idők végezetéig? Jézus ugyanis soha nem tanított olyat, hogy az ő törvényeit bármikor is a mindenkori társadalmi körülményekhez kéne igazítani, csak azért, hogy a templomok padjai ne legyenek üresek. Fontos ezen elgondolkodnunk. Úgy tűnik ugyanis, hogy az, ami évtizedekkel ezelőtt csak némán és alig észrevehetően az Egyház legbelsőbb berkeiben indult el, ma egyre láthatóbban már a hívek közt is kezd kibontakozni. Az ugyanis, hogy nagyon fontos hitbeli kérdésekről két különböző katolikus álláspont létezik.

Most, mikor a jelenlegi pápa látszólag zöld utat enged, mindannak, ami ellen elődei keményen felléptek, lehet, hogy mindannyian egy fontos útelágazásnál vagyunk, s nem mindegy melyik irányba és kivel haladunk tovább. Azt is fontos megértenünk, hogy bármennyire is őket vádolják érte, nem nevezhetjük a megosztottság okozójának azokat, akik nem tesznek egyebet, csak megmaradnak az Egyház mindenkori tanítása mellett. Nem nevezhetjük az Egyházat bomlasztóknak azokat a „tiszta tant”képviselő magas rangú papokat sem, akik a tisztázását kérik fontos egyházi dokumentumok olyan félreértelmezhető részeinek, melyek nagyon fontos, az üdvösséget érintő kérdéseket tárgyalnak. Mindezeket a cselekedeteket nem egyes személyek elleni támadásként kell értelmeznünk, sokkal inkább a megingathatatlan és örök Krisztusi tanok védelmezéseként kell felfogni.

A Ferenc pápáról szólói könyv ismertetőjét keresve német nyelvterületen ezt találjuk:

Az könyvismertető röviden és tömören ír arról, hogy Ferenc pápa 2014 karácsonyán megnyitotta a harcot a régi vatikáni kúria ellen. Talán éppen ennek örül a képen a könyv szerzője és Walter Kasper.

 

Tárgyalja azt, hogy Ferenc pápa a régi vezetés tagjait lelki Alzheimer kórban szenvedőknek nevezi, Úgy érzi vissza kell vágnia, mivel az ő megválasztása ez idáig gúny és megvetés tárgya volt . A kúria Benedekkel szimpatizáló tagjait istentelen bürokratáknak nevezi, akik szerinte Krisztust elfelejtve lelki ürességben élnek, s csak hatalmukat kívánják megtartani.  Nemcsak Kasper kardinális tartja vissza a lélegzetét, a világ is hallgat. Az ismertető kiemeli még, hogy a könyv nem egy szenzációra éhes kitalált történet, olyan információkon alapul ugyanis, melyeket a Vatikánt jól ismerő Andreas English tár az olvasói elé, s benne igyekszik jellemezni a katolikus Egyház hatalmi központjának jelenlegi helyzetét.

A tényeket ismerve már csak az a kérdés, ki az, aki az Egyházban ma lelki Alzheimer kórban szenved, azaz minden korábbit elfelejtve támasz és biztonság nélkül kiszolgáltatottan jár-kel a világban? Azok-e, akik még emlékeznek Krisztus tanításaira, pl. arra, hogy az Egyház soha sem engedte a gyónás és Eucharisztia szentségéhez járulni azokat, akik a házasságtörés állapotában élnek?

Nem az szenved lelkileg Alzheimer kórban, aki mindezeket látszólag elfelejtve teljesen új utakat kíván nyitni az egyházból szerinte idáig kirekesztett hívek számára? Nem az szenved lelki Alzheimer kórban, aki a Krisztusról, mint az utolsó ítélet végrehajtójáról már nem beszél, miközben szinte egyedül Isten irgalmát hangoztatja, mindezt téve olyan formában, hogy a megengedett és tiltott közti határt elmossa úgy, hogy valójában a hívek sem tudják mi a helyes? Hogyan beszélhet a mai Egyház a lelkiismereti szabadságról, arról, hogy a hívek az Egyház tanítását ismerve belső döntéseik alapján helyes irányba tudnak haladni, mikor Ferenc pápa Egyháza nem is ad tiszta és félreérthetetlen tanítást a bűn és bűntelenség kérdését illetően. Ferenc pápa szavaival élve ugyanis nem lehet csak fehérben és feketében gondolkodni.

Legfőbb és legfontosabb kérdésünk pedig az marad, hogy az ember, aki a könyv címe szerint a „Vatikán bátor harcosa”, tulajdonképpen ki ellen vívja csatáját? Az egyház valódi ellensége, a Gonosz ellen vagy a Krisztus tanításaihoz hű paptársai ellen?

 

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer