Jelenlegi hely

Biedermann és a gyújtogatók

A modern ember messzemenően elvesztette a józan eszét, a gondolkozás képességét, miközben azt képzeli, hogy ő a történelem legfelvilágosultabb és legképzettebb embere. Ezen elfajzásért egy hosszú szellemtörténeti folyamat a felelős.

Bár egyfelől a technikai képzettség egyre rafináltabb lesz [szerintem ez sem igaz, sőt – a bonyolultabb egyáltalán nem jelenti egyúttal a jobbat, az észszerűbbet is], másfelől a racionális gondolkodásra való képesség egyre jobban elsatnyul.

Miközben a technikai képzettséget a gazdasági fejlődés [a mostani egyre silányabb minőségű gazdasági termékeknél hogyan lehet gazdasági fejlődésről beszélni – hiszen az egyre több és egyre kényelmesebb, butább megoldások nem fejlődést hoznak, hanem korcsosulást, iszonyatos minőségi romlást] érdekében egyre fokozzák, szellemi területen minden a tetszőlegességben veszik el.

A szabadságról alkotott hamis elképzelés oda vezet, hogy az ember úgy gondolja, szabadnak lenni annyit jelent, hogy mindenki azt gondolhat, amit akar, vagyis, hogy az igazság nem kötelez senkit semmire.

     Ráadásul újabban érzelmi intelligenciáról beszélnek, vagyis arról, hogy az ember jobban megbízhat az érzéseiben, és ezért nem kell a dolgokat tárgyilagosan és józanul megítélni. Csak egyszer élünk, tehát élvezzük ki, amennyire lehet ezt az egy életünket – bármit is értünk ez alatt.
     Ennek a beállítottságnak azonban messzemenő következményei vannak. A felismerésre törekvő alapvető igyekezetet bizonytalannak, mindennemű világos megkülönböztetést gyanúsnak és idővel lehetetlennek neveznek. „Igazság” alapjában véve nem létezik már, de ha mégis, akkor nem felismerhető – következésképpen nem is követelhető, mondják.
     A technikailag kialakított virtuális világban az embereknek egyre kevesebb közük van a valósághoz, ami egyre kevésbé objektív a számukra, hanem az egyes ember szubjektív elképzelésévé válik, és ezért lassan annyifajta, ahány ember létezik. Mind ebből az következik, hogy a modern ember az abszolút, totális relativizmus értelmében liberális és toleráns lény, ahol minden megengedett, csak az igazság hirdetése, megkövetelése nem.

Ez a folyamat természetesen a katolikusokat is elérte. Már a 19. században ugrásszerűen megnőtt az ú. n. „liberális katolikusok” száma. A „liberális katolikusok” [„ez önellentmondás”, mondta Metternich róluk] olyan emberek, akik tényleg elhiszik, hogy a katolikus hit összeegyeztethető azzal a modern szellemi magatartással, mely tagadja, hogy az igazság meg- és felismerhető. Idővel a 19. századi „liberális katolikusokból” a 20. század modernistái, majd a 21. század posztmodernistái lettek.
     Egy tévtan ily nagyfokú sikeres elterjedésénél nem maradhatott el a jószándékú katolikusok megfertőződése sem.

A gondolkodás ilyen alapos és messzemenő megváltozása nem történik magától. Mint minden forradalmat, úgy ezt a szellemi forradalmat is egy [egyházi] elit indította el, hajtotta végre és terjeszti világszerte. Jézus Krisztus Egyházának ellenségei már 200 évvel ezelőtt felismerték, hogy a katolikus Egyházat csak akkor lehet a modern gondolkozás számára megnyitni, ha ezen hierarchikusan rendezett közösségnek a csúcsát meghódítják. Egyre inkább rájöttek, hogy Péter székének a megszerzése lenne a legzseniálisabb sakkhúzás, mert ahogy ezt megkaparintották, szilárdan a kezükben tarthatják az Egyházat, tetszésük szerint saját terveik alapján vezethetik és természetesen megváltoztathatják.
     1818-ban adták ki a „Folytatólagos instrukciók; A vezetők törvénykönyve és útmutatója a magasrangú szabadkőművességben” (Istruzione permanente, Codice e quida pratica dei Preposti all’alta massonerie), című brosúrájukat, ami a titkos társaságok bosszúságára az Egyház kezébe került, és nagy summák ígérgetése ellenére sem sikerült visszaszerezni. E titkos szöveg végén a következő utasítások olvashatóak [lásd még a honlap következő cikkét: „A pápaság megszűnik; megszentelt kés alatt hal meg, amit az utolsó zsinat atyái fognak megfenni”]:

     „Azon az úton, melyet testvéreinknek felvázolunk, nagy akadályokat kell legyőzni és sokszoros nehézségeket áthidalni. De tapasztalattal és ravaszsággal diadalmaskodni fogunk. A cél olyan szép, hogy elérése érdekében minden vitorlát ki kell feszítenünk. Olaszországot forradalmasítani akarjátok? Keressetek egy pápát, amilyet vázoltunk nektek. Meg akarjátok szilárdítani a babiloni kéjnő trónján a kiválasztottak uralmát? Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt meneteljen, és mégis úgy higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár. Az utolsó nyomát is ki akarjátok irtani a zsarnokoknak és az elnyomóknak? Vessétek ki a hálótokat, mint Simon Barjona, de ne a tenger mélyén, hanem a sekrestyék, a szemináriumok és a konventek belsejében. És ha semmit nem kapkodtok el, akkor még csodálatosabb halfogást ígérünk nektek, mint amilyen a Péteré volt. A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” (G. M. Pachtler: Der stille Krieg gegen Thron und Altar oder das Negative der Freimaurereis, nach Dokumenten; 1876)

Ezeket a sorokat katolikus szerzők már sokszor idézték és időszerűségüknek megfelelően kommentálták. Eközben azonban valami nagyon furcsát lehet megfigyelni: Rendkívül ritkán vették komolyan, vagyis tekintették megvalósítható, sőt már beteljesült valóságnak. Még ma is, amikor egy Bergoglio a Vatikán vendégházában tanyázik, ahonnan a katolikus külső utolsó, még megmaradt nyomait is szemétre hányja, a legtöbb modern „katolikus” és tradicionalista is mintha az égből pottyanna alá, ha valaki ezt az 1818-as tervet megvalósítottnak tekinti, amit pedig minden vaknak látnia kellene – legalábbis ez lenne a normális.

Max Frisch svájci író „Biedermann és a gyújtogatók – Egy tandarab tanítás nélkül” című könyve talán ismert egyesek előtt [tavaly a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház mutatta be Magyarországon], mások még nem hallottak róla – ezért most a dráma tartalmának rövid összefoglalása következik:
     Gottlieb Biedermann gazdag hajszesz-gyártó, vagyis a jólszituált polgárság képviselője. Egyik este otthon ül és újságot olvas, amiben a környéken garázdálkodó gyújtogatókról van szó. „Fel kéne őket akasztani!” – kiált fel Biedermann, pont abban a pillanatban, amikor a szobalány egy házalót jelent be, aki nem hagyja magát lerázni és „emberiességet” követel a házigazdától. Már bent is van a szobában, Joseph Schmitz, egykori cirkuszi birkózó. Biedermann eleinte ódzkodik tőle, de aztán a házaló hízelgésére, amivel a házigazda önzését, bizalmatlanságát, rossz lelkiismeretét ügyesen manipulálja, befogadja a házába. Ahogy a jövevény helyet foglal, fesztelenül el kezdi mesélni, hogy gyerekkora óta ért a tűzhöz, mert apja szénégető volt, és hogy a lángok iránti szeretetből már felgyújtott egy cirkuszt.
     Miután Schmitz egyre otthonosabban mozog a házban, bejelenti segítőtársát, az egykori pincért, Willi Eisenring-t: „Nekem nincs kultúrám, mert az apám szénégető volt, de a Willinek, aki főpincér volt, amíg a szálló, ahol dolgozott, le nem égett, neki van kultúrája”, és Willi máris megjelenik az ajtóban.
     Miközben Biedermann a gyújtogatókkal szemben tökéletesen engedékeny, addig saját, üzleti ügyeiben hidegen, számítóan bánik beosztottjaival. Egyiküket, akinek felfedezése nyereséget hozott a gyárának, és aki az így elért nyereségből részesedni akar, kirúgja, nem törődve azzal, hogy ezzel tönkreteszi annak egzisztenciáját. Sőt, azt ajánlja neki, hogy vagy perelje be őt, vagy ha erre nincs pénze, akkor nyissa ki a gázcsapot és úgy végezzen magával, amit az, Knechtling elkeseredésében meg is tesz.
     A két gyújtogató egész éjjel azzal van elfoglalva, hogy a ház padlásán benzines hordókat halmozzon fel, és mindent előkészítsen a szakszerű felrobbantáshoz. Ekkor jön be egy rendőr a halott Knechtling feleségének feljelentésére, aki észreveszi a hordókat. A kérdésre, hogy ezekben mi van, Biedermann, aki megtudta már, hogy a hordókban benzin van, de aki korábban elárulta Schmitznek, hogy ő ajánlotta kirúgott beosztottjának, hogy feküdjön a gázcsap alá, attól való félelmében, hogy Schmitz ezt elmondja a rendőrnek, azt a választ adja, hogy hajszesz.
     Biedermann minden figyelmeztetést ignorál, és bebeszéli magának, hogy a két gyújtogató valójában ártatlan alak: „Egy kis bizalom, egy kis jóakarat, nem mindig a rosszat látni, nem mindig borúlátás, uraim.” De mivel egy kicsit mégis csak fél, felmászik a padlásra és a két gyújtogatót vacsorára hívja. Míg fent van, Willi megállás nélkül a gyújtózsinóron és gyújtófejen dolgozik tovább, és közben arról mesél, hogy mekkora élvezetet okoz neki a rombolás és a tűz.
     Este a két gyújtogató megjelenik a baráti vacsorán, Schmitz feltűnően, báránybőrbe öltözve. A hangulat emelkedett, sokat és hangosan nevetnek. Biedermann bort kínál a gyújtogatóknak, letegeződik velük, hiszen egy barátnak – gondolja – csak nem fognak ártani. Biedermann még mindig nem hajlandó szembenézni a valósággal, még akkor sem, amikor a gyújtogatók gyufát kérnek tőle. Ha valóban gyújtogatók lennének, nyilván lenne gyufájuk, beszéli be magának. A gyújtogatók még ezen az éjszakán felgyújtják a házat, amiben Biedermann és a felesége meghal. De előbb még megjelenik a színen a gyújtogatók harmadik szövetségese, aki mint értelmiségi lép fel, és felolvas egy manifesztumot a másik kettő ellen, mert meg kellett állapítania, hogy azok nem ideológiai okokból, hanem csak puszta gyönyörűségből gyújtogatnak.
     A kórus így kommentálja a tragikus véget: „Amit mindenki már régen előre látott, a soha ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak neveznek, megtörtént a végén – semmi nem értelmetlenebb, mint ez a történet. Háromszor jaj!” Végül még egy kérdés: Tragikusnak nevezhető Biedermann sorsa vagy sem? A választ a kórus adja meg: „Soha nem érdemli meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert megtörtént: az ostobaságot.”
     [Max Frisch, a darab szerzője nyilatkozta darabjával kapcsolatban nézői kérdésekre: „.. melyik politikai párthoz tartoznak a gyújtogatók? – egyetlen mondatuk sem utal arra, hogy meg akarnák változtatni a világot. Szó sincs forradalomról, világjobbításról, amikor gyújtogatnak, csakis puszta élvezetből teszik, mint a piromániások, az ő tevékenységük apolitikus. […] Azt gondolom, hogy mindketten az ördögök családjába tartoznak. Gottlieb Biedermannból születnek – a félelméből, a hazugságaiból, az álságosságából.”
     Biedermann úgy fél az emberiséget fenyegető gyújtogatóktól, hogy igyekszik kedvesnek lenni hozzájuk, még a házába is befogadja őket, remélve, hogy majd az általános tűzvészben ő egyedül megmenekülhet. Winston Churchill mondta: „A békéltető abban a reményben eteti a krokodilt, hogy az őt eszi meg utoljára.”
     [És még egy furcsasága velejéig és emberileg reparálhatatlanul romlott korunknak, amire ez a darab kiválóan rámutat: az önmagától, önmagáért gonosz tagadása. A 150 embert, köztük sok gyermeket halálba vivő pilóta esete tökéletesen megmutatta, hogy még a gyermeküket veszítő szülők sem hiszik el a gonosz létezését, még akkor sem, ha őket magukat érinti, hanem csakis valamilyen depressziót, megbocsátható érzelmi okot keresnek a legcsupaszabb ördögi gonoszság mögött is! Úgy tűnik, ez elengedhetetlen a kereszténység tagadásához: nincs ősbűn, nincs rosszra való hajlam, nincs megromlott emberi természet, a magára maradt természet nem felbomlik, lezüllik, hanem egyre jobb lesz: evolúció a természetben, az erkölcsökben, a szellemiekben – így szól az új vallás kötelező tanítása.]

A Biedermann-i teológia
Könnyű belátni, hogy ebben a tandrámában rengeteg emberismeret és tapasztalat rejlik. A gyújtogatók az igazsággal hazudnak, hiszen úgy sem hisz nekik senki. Minél leplezetlenebbül mondja valaki az igazságot, annál hihetetlenebbnek tűnik, különösen azért, mert az igazság ijesztő. Ez nem csak a társadalmi-politikai, hanem az egyházi területen is érvényes.

[Ez utóbbi esetre ezután Pater Weinzierl egy példát hoz fel: Pater Florian Abrahamowicz, volt FSSPX-pap szedesvakantista teóriájára az FSSPX osztrák disztriktje választ adott az interneten. Ebben ugyanazokat az érveket hozták fel immár sokadszorra, amiket Williamson püspöktől kezdve az összes mostani és már kilépett vagy kirúgott FSSPX-es pap, akik a Lefebvrizmus hű követői, papagájmódra ismételgetnek, és amelyekre Weinzierl és Zaby atyák csaknem ugyanolyan sokszor már válaszoltak. Mivel ezeket a válaszokat ez a honlap is többször ismertette már, most csak azokat a részeket fordítom le Weinzierl atya írásából, melyek különösen érdekesek, esetleg valami újdonságot is tartalmaznak.]

Miként áll egy pápa eretneksége, milyen minőségük van a zsinat utáni „pápák” által tanított eretnekségeknek?
     [Itt beszúrásként egy kis magyarázat a Schütz Dogmatikából: „Formális, azaz tudatos eretnekek (haeretici formales) azok, akik a katolikus igazságnak egyes tételeit szándékkal megtagadják és tagadásukhoz makacsul ragaszkodnak. A materiális, azaz nem tudatos eretnekek (haeretici materiales) saját egyéni hozzájárulásuk nélkül a tévedésbe belesodródott néprétegek, a formális eretnekek követői.”]

Való igaz, hogy pusztán jogilag nehéz bebizonyítani egy pápa formális eretnekségét, ugyanakkor ez mégis lehetséges, miként ez egyfelől a történelmi tények alapján, másfelől azonban teológiailag is megmutatható. Persze ami a történelmi tényeket illeti, ott be kell vallani, hogy a mostani és korábbi esetek között komoly különbség áll fenn. Mivel ma a zsinati „pápákkal” együtt csaknem az egész hierarchia hitehagyott lett, természetesen nem akad már senki, aki a hitehagyott „pápát” szabályszerűen figyelmeztetné. Nincs egyetlen bíboros, egyetlen püspök sem, aki erre hajlandó lenne, hiszen ők maguk is mind modernisták lettek.
     De valóban azt jelenti ez, hogy a katolikusoknak egy eretneket mindaddig követniük kell, amíg valamelyik későbbi pápa a mostanit eretneknek nem fogja kijelenteni? A lefebvrizmus követői ezen a véleményen vannak: „Mivel ez a kérdés végső bizonyossággal nem dönthető el, az »in dubio melior est conditio possidentis« (kétség esetén a birtokban levő van előnyben) alaptörvény értelmében mindenképpen kötelező a zsinati pápák érvényességéhez ragaszkodni.”
     Igencsak nagy merészség egy katolikus részéről egy teológiailag ilyen alapvető kérdésben egy törvényre hivatkozni, ami szerint egy pápát olyan sokáig legitimnek kell tartani, amíg valamikor egy későbbi pápa nem adja meg a jogi biztosítékot, hogy az illető pápa még sem volt pápa, hanem valójában eretnek, aposztata, netán sátánista volt.
     Kérdezzük meg Biedermann urat, mit válaszol ő erre a problémára: „Biedermann úr, mint gondol ön, Sepp és Willi fel fogják gyújtani a házát vagy sem?” – „Ugyan dehogy, a Sepp és a Willi nem gyújtogató. De kérem, ne ijesszen meg ama pár benzines hordó miatt a padláson, ez nevetséges! És egyébként is: kétes esetben a vádlott javára kell dönteni! Nahát, e paragrafus alapján a Sepp és a Willi alapjában véve egészen helyes fickó. Ha ez nem megnyugtató, akkor mi az?”
     Nem rémisztő ez a vélekedés egy kicsit? Valóban beválhat-e ez az okoskodás? Valóban engedelmeskedhetnek a katolikusok egy eretneknek úgy, ahogy az Egyház katolikus fejének, Jézus Krisztus helytartójának, a tévedhetetlen tanítónak engedelmeskednie kell? Vagy kicsit másképp feltéve a kérdést: Elfogadhat-e valaki egy eretneket pápának, anélkül, hogy ő maga ne válnék eretnekké, hogy ő maga ne veszítse el a hitet? Ez egészen egyszerűen lehetetlen! Hiszen a katolikus Egyház pápája a katolikus Egyház legfőbb tanítója, és ezzel minden egyes katolikus hitének a közvetlen hitszabálya! Ez dogma! [„Az Egyház hiteles, hivatalos és tekintély jellegű előterjesztése a közvetlen hitszabály, ami kötelező erővel megszabja, mit és hogyan kell hinni. Az Egyház hiteles tanító tevékenységének hordozói: az Egyház feje, a pápa mint Krisztus rendelte főtanító az Egyházban; azok a püspökök, akik a pápával közösségben élnek. Akik az Egyházban teljes tanítói hatalommal rendelkeznek, azok a hit és erkölcs tanításában tévedhetetlenek, ha ezt a teljes tanítói hatalmukat teljes terjedelmében gyakorolják. A teljes tanító hatalomnak egész terjedelmében való gyakorlása kétféleképp történhetik: ünnepélyes és közönséges módon.”]
     Fontolják csak meg ezt egyszer teljes nyugalomban, és akkor be fogják látni, hogy nem, ez egészen egyszerűen lehetetlen!

J. B. Heinrich (1816-1891) Dogmatika könyvében ezt írja: „Az Egyházban a tanító- és bírói-hatalom gyakorlása a hit kérdéseiben egyedül a Krisztus által Péterben és az apostolokban megalapított Tanítóhivatalt illeti meg. ... Az egész Egyház a hitben csak ezen tévedhetetlen Tanítóhivatal által fogyatkozhatatlan [»az Egyház fogyatkozhatatlan, indefectibel, ami két mozzanatot ölel fel: a) Jézus Krisztus Egyháza megmarad az idők végéig még pedig lényegét tekintve abban az alakban, mint ő megalapította (állandóság, változatlanság), és b) az Egyháznak a kinyilatkoztatott igazság változatlan őrzésében és hirdetésében való fogyatkozhatatlansága a tévedhetetlenség.« Schütz Dogmatika], és az isteni megalapítás és a dolgok természete szerint csak ez a Tanítóhivatal a közvetlen hitszabály.”

Hogyan lehetne akkor egy eretnek a közvetlen hitszabály? Ez abszolút lehetetlen! Eretnekként sokkal inkább az eretnekség közvetlen szabálya ő! Ezért, aki pápának ismeri el a zsinat utáni fehér reverendás embereket a Vatikánban, és mégsem engedelmeskedik nekik mindenben, ami a hitet és erkölcsöt érinti – tehát például a liturgiában! –, az ezt csak úgy teheti meg, ha megfosztja őket minden fontos hivatali jogkörüktől, vagyis mindattól, ami egy pápát pápává tesz! Ily módon az általuk legitimnek tartott pápából nem marad más, mint a fehér reverenda. Vagyis számukra a férfi fehér reverendában, amennyiben a Vatikánban lakik, egyben pápa is. Jelenleg azonban két fehér reverendás férfi lakik a Vatikánban, és az a hír járja, hogy az ilyen „is-katolikusok” számára Ratzinger az igazi, nem is Bergoglio. Ilyen feltételek mellett akár igazuk is lehet, miért ne?!
     A pápaság ilyen tökéletes naturalista felfogásából származik a kiirthatatlan és folyton ismételt hasonlat a biológiai apával. Egy rossz apa még mindig apa, ismétlik imamalomszerűen, tehát egy rossz pápa is még mindig pápa. Ez a hasonlat nem vesz róla tudomást, hogy egy biológiai apa semmit sem birtokol abból, ami egy pápát pápává tesz, ami miatt semmiképpen nem hasonlítható vele össze. E kettő között nincs meg a „tertium comparationis”, az összehasonlítás alapja. A pápát a biológiai apával összehasonlítani, nem csak azt jelenti, hogy az almát a körtével hasonlítják össze, hanem azt is, hogy az összehasonlítónak fogalma sincs, hogy katolikus értelemben ki és kinek kell lennie egy pápának. [lásd „De hát ő az atya” című cikket]

Kérdezzük meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, mi van Schmitz úrral és a báránybőrrel? Nem furcsa ez magának?” – „Ah, a báránybőr csak játék – vagy, ön mit gondol? Mire akar kilyukadni? Miért ne viselhetne báránybőrt mindaddig, amíg nem gyújtogató. Vagy ön úgy gondolja, hogy Schmitz farkas?”

Mindazonáltal jogosan merül fel a kérdés, hogyha – miként a szedesvakantisták mondják – nem csak a pápai szék üres, hanem az egész modernista „egyház” a maga papjaival, püspökeivel és pápáival nem része az Anyaszentegyháznak, akkor ez hogyan egyeztethető össze Jézus apostolainak és utódaiknak tett ünnepélyes ígéretével: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20)? Ha az egész hivatalos egyházi hierarchia – ami az apostolok utódaiból áll – elpusztult, hogyan lehet még Krisztus örökké tartó támogatásáról beszélni?
     Nem akarunk abba a protestáns modortalanságba esni, hogy Isten szavának eme visszaélésére a Szentírás egy másik idézetével válaszolunk, ami könnyű lenne. [„Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8)] Inkább egy ellenkérdést teszünk fel: Ha tehát a modernista „egyház” az ő eretnek pásztoraival még mindig Jézus Krisztus Egyháza, akkor mi következik ebből? Egyik ellentmondás a másik után.
     Idézzük magát a lefebvrizmus kitalálóját, Lefebvre érseket 1976-ból (1976. július 29-i levele a barátoknak és jótevőknek): „Mi fel vagyunk függesztve a zsinati egyháztól és a zsinati egyház számára, amihez azonban nem akarunk tartozni. Ez a zsinati egyház szakadár egyház, mert szakított a katolikus Egyházzal, minden idők Egyházával. Megvannak az új dogmái, az új papsága, új intézményei, új kultusza, melyeket az Egyház korábban már számtalan hivatalos és végleges dokumentumban elítélt. Az az egyház, ami ilyen tévtanokat magáévá tesz, egyszerre szakadár és eretnek. Ez a zsinati egyház tehát nem katolikus. Olyan mértékben, ahogy a pápa, a püspökök, a papok vagy a hívek ezen új egyházhoz ragaszkodnak, olyan mértékben szakítják el magukat a katolikus Egyháztól.” Lefebvre érsek e kemény, egyértelmű szavakat azok után használta, hogy Montini felfüggesztette őt. Csak később, jó két év múlva, miután Wojtyla fogadta őt, tért át egyértelműen és végérvényesen az „elismerni és ellenállni” politikájára.
     És egyáltalán, hogyan szól az utolsó mondata teológiailag pontosan? Létezik valóban egy „mérték”, amivel kisebb vagy nagyobb mértékben el lehet szakadni a katolikus Egyháztól, ahogy az érsek állítja? Nem elég egyetlen eretnekség, egyetlen egy eretnekség, hogy valaki ne legyen többé a katolikus Egyház tagja? És nem mond ellen egészen biztosan a mostani, abszurd mértékben szakadár és eretnek „egyház” Krisztus ígéretének: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig” (Mt 28,20)?

Ilyen előzmények után nem csoda, ha Lefebvre érsek utóda, a mostani FSSPX-rendfőnök ilyeneket fantáziál: „A Jóisten megengedi, hogy az egyház [a zsinati] beteg legyen. .. A betegség a betegség, de nem az egyház. A betegség az egyházban van, de az egyház eközben az marad, ami. Ez a beteg egyház mégis az, amit Urunk megalapított.” (2013. január 6. SISINONO kongresszus) A német disztrikt 2015. januári lapjában a rendfőnök már odáig megy, hogy ilyeneket állít: „Egyre jobban felbomlik a hitbeli egység és a kormányzási egység a katolikus egyházban.”
     Minden katolikusnak az első hittan-órákból tudnia kell, hogy a hitbeli egység Jézus Krisztus Egyházának lényegi tulajdonsága, és mint ilyen, természetesen nem elveszthető. Egy katolikus egyház, melynek hitbeli egysége elveszett, megszűnt létezni.
     J. B. Heinrich dogmatikus (1816-1891) hangsúlyozza: „Abban a pillanatban, melyben az Egyház akár csak egyetlen pontban eltérne a lényegi, oszthatatlan, egy, igaz hittől, megszűnne Krisztus igaz Egyháza lenni.”

Kérdezzük meg megint Biedermann urat: „Biedermann úr, Schmitz úr és Eisenring úr éppen azzal foglalatoskodik, hogy a gyújtózsinórt és a gyújtófejet ráerősítsék a benzines hordókra, nem gondolja, hogy ez kissé veszélyes?” – „Ah, ugyan! A Sepp és a Willi csak játékos, mindig gyújtogatást akarnak játszani. De ez egészen ártalmatlan – vagy talán meg akar ijeszteni, csak azért, mert az egész padlás benzinszagú és a Sepp éppen faforgácsot keres, mert az állítólag segíti a szikrák röpködését?”

A zsinati pápák legitimitásának védelmezői ekkor húzzák elő a következő érvüket: Az I. (valójában eddig egyetlen) Vatikáni Zsinat tévedhetetlen tanként kihirdette, hogy „ha valaki azt mondja, hogy nem magának Krisztus Urunknak az intézkedéseiből eredően, vagyis isteni jog alapján vannak Szent Péternek az egész Egyházra kiterjedő primátusa folytonosságában mindig utódai, vagy azt mondja, hogy a római püspök Szent Péternek ugyanabban a primátusban nem utódja, legyen kiközösítve.” (DH 3058) Ha tehát csaknem 60 éve már nincs Péternek igazi utóda, nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával?
     Elismerjük, hogy nem mindig egyszerű a tanítóhivatali szövegeket helyesen értelmezni, különösen akkor nem, ha előre kialakított véleménnyel olvassuk őket. Pedig egy szöveg helyes értelmezéséhez feltétlenül szükségeltetik a kijelentő szándékának az ismerete. A Vatikáni Zsinat e tévedhetetlen tanítása azon protestáns, illetve modernista tévtan ellen irányul, mely szerint Szent Péternek Krisztus akarata szerint egyáltalán nem kellett volna utódainak lennie. (A kánon második része pont erre utal.) E protestáns tévtan ellen erősítette meg a zsinat, hogy Krisztus azt akarta, hogy Szent Péternek ne csupán egy vagy néhány, hanem örökké legyen utóda. (lásd még DH 3056, 3057) Ugyanakkor a Péter szék üresedésének lehetőségéről, módjáról és időtartamáról a zsinat e helyen semmilyen kijelentést nem akart tenni!

Már csak azért sincs értelme ennek az érvelésnek, mert egy pápa halála után kezdetektől fogva bizonyos ideig üresen állt Péter trónja. Az egyháztörténelem eddigi leghosszabb szedesvakanciája 3 év 8 hónapig – Szent Marcellinus (†304. október 25.) és Szent I. Marcellus között, aki 308. június 27-én lépett hivatalba – tartott. A lefebvrizmus hirdetői szerint tehát a szöveg értelmezése szerint abban az időben az Egyház 3 év 8 hónapig megszűnt létezni, hogy aztán mint a főnix a hamuból egy új pápa megválasztásával csodálatosan újra feléledjen. Minden józanul gondolkodó embernek könnyű felfogni, hogy az említett zsinati dokumentumban a „folytonosság” nem jelenthet „mindig”-et, azaz megszakítások nélküli folytonosságot.

És a fenti kérdésre talán nem lehetne visszakérdezni, hogyha csaknem 60 év óta legitim módon eretnekek ülnek Péter székében, „nem kerülünk konfliktusba az Egyház tévedhetetlen tanításával”? Miközben az első kérdésre, a válasz „nem”, hiszen az Egyház természetesen soha nem írt elő egy felső határt a szedesvakanciának, addig a második kérdésre kétségtelenül „igen” a válasz, hiszen hogyan állhatna meg az Egyház 60 évig szilárdan a hitben, ha a hit élő és közvetlen szabálya eretnekké vált volna?
     De kérdezzük meg erről is Biedermann urat: „Biedermann úr, nem volt könnyelműség a gyújtogatóknak még a gyufát is odaadni? Gondoljon csak a gyújtózsinórra, meg a gyújtófejre, meg a benzines hordókra a padlásán?” – „Maga javíthatatlan! A Sepp és a Willi nem gyújtogató. Vagy látott már valaha gyújtogatót, akinek nem volt gyufája?”

Végezetül még egy rövid megjegyzés a lefebvristák azon felvetésére, hogy a szedesvakantisták szívesen hivatkoznak Bellarmin Szent Róbertre, aki azon a véleményen volt, hogy egy pápa formális és nyilvánvaló eretnekség miatt ipso facto, azaz a tettéből kifolyólag, elveszti a hivatalát. Csakhogy Bellarmin ehhez hozzáteszi, hogy véleménye szerint ennek kisebb a valószínűsége, mint annak, hogy a pápa egyáltalán nem eshet eretnekségbe. Vagyis ezek a vélemények Bellarmin számára nem többek, mint hipotézisek.
     Akik így érvelnek, azok egy s mást nyilvánvalóan összezavarnak. Bellarmin bíborosnak arról a kérdésről írt fejtegetése, miszerint egy pápa, ha eretnekké válik, pápa maradhat-e vagy sem, a biztos teológiai felismerések közé tartozik. Az a kijelentése viszont, hogy az isteni Gondviselés ilyesmit nem engedhet meg, pusztán a bíborosnak egy jámbor vélekedése. Maga Lefebvre 1976. augusztus 4-én a Le Figaronak adott interjújában azt mondta, hogy „amilyen mértékben egy pápa hűtlen lenne a tradícióhoz, szakadárrá válna és szakítana az Egyházzal. Olyan teológusok, mint Bellarmin Szent Róbert, Journet bíboros és sokan mások tanulmányozták ezt az eshetőséget. Ezek szerint nem valami elgondolhatatlanról van szó.” Tehát Lefebvre Bellarmin bíboros vélekedését nem puszta hipotézisnek, hanem valami elgondolhatónak tartotta. És ez valóban így van, miközben az csakis ideológia, ha egy hamisnak bizonyult jámbor vélemény alapján egy biztos teológiai felismerést valaki hipotézisnek nevez.
     Arról nem is szólva, hogy kissé furcsa, ha a mai vigasztalan római helyzet láttán valaki még mindig puszta hipotézisről beszél. Gondoljuk csak meg: 50 évvel az ú. n. II. Vatikáni Zsinat után, ami a lefebvristák szerint a szellemi 3. világháború volt, egészen komolyan valaki azt meri állítani, hogy a pápanélküli idő még mindig csak puszta hipotézis, vagyis a fantázia szüleménye csupán? Ez pont olyan, mintha 1995-ben, az első atombombák ledobása után 50 évvel, valaki arra az ideára jutott volna, hogy végre komolyan meg kéne tárgyalni, hogy egy atombomba gyártása csak hipotetikus vagy talán mégis megvalósítható.

Ezek után az 1818-as szöveg nem jár sokkal közelebb a valósághoz, mint a lefebvristák, azaz a mostani pápanélküliség tagadóinak állításai? „Érjétek el, hogy a klérus a ti zászlótok alatt meneteljen, és mégis úgy higgye, hogy a szent kulcs zászlaja alatt jár. … A halász emberek halászává lett, ti pedig még az apostoli szék lábainál is barátokat fogtok halászni. Így lesz a hálótokban a forradalom a tiara és a karing ellen, melynek élén a keresztet és a nagy pápai zászlót viszik; egy forradalom, melynek csak egy egészen kis segítség kell, hogy a világ mind a négy sarkán a tűz fellobbanjon.” – És mindez csak egy hipotézis lenne?

De óvatosságból kérdezzük meg még Biedermann urat: Biedermann úr… – Ah, ugyan. Biedermann úr már nem lakik itt, meghalt a háza leégésekor. Ilyen tragédia – vagy mégsem tragédia? A kórus mindenesetre így vélekedik erről: „Soha nem érdemli meg, hogy sorsnak nevezzék, csak azért, mert megtörtént: az ostobaságot. Amit mindenki már régen előre látott, a soha ki nem törölhető ostobaságot, amit sorsnak neveznek, megtörtént a végén – semmi nem értelmetlenebb, mint ez a történet. Háromszor jaj!”

Feltéve: 2015. június 9.

Theme by Danetsoft and Danang Probo Sayekti inspired by Maksimer